2014. december 13., szombat

A megmondóember, avagy hogyan vetkőztem le a szkepticizmust

Olyan családban nőttem fel, ahol, ha valakinek az ismeretségi körben migrénje volt, arra azt mondták: "Nem tudja úri dolgában mit tegyen!"   Vagy : " de sok ideje van magával foglalkozni! ". Nálunk bezzeg sosem volt migrén ( kerültük az "úri" betegségeket). A családi hitrendszer mellet gyerekkorom társadalma ( jó kis  hetvenes évek egyen szocializmusa) sem éljenezte az átlagostól eltérő megoldásokat. lásd: iskolaköpeny, egyen nyakkendő, valamint az üzletek polcain fellelhető cikkek ugyanolyansága sem engedett nagy teret az „egyénieskedésnek”.
Kora ifjúságomban, amikor már beférkőzött kis hazánkba egy-egy külföldről érkezett ruha ( első Martens cipőm ), vagy illat ( Limara, Impulse..) netán gondolat, nos ekkor hallottam először az alternatív gyógyászatról, ezotériáról, asztrológiáról.

Huszonévesen is, rajongó típus lévén, szerettem utána olvasni egy–egy témának, kedvenc együttes, szövegek, ezek kapcsán hallottam már akkor szabadkőművesekről, a csillagokról, misztikus dolgokról. Ugyanakkor nagyon erősen munkált bennem az otthonról hozott „józan paraszti” hozzáállás a dolgokhoz, kis adag bizalmatlansággal keverve.

Szóval, ilyen fele-fele módon, hívő-nem hívő hozzáállással jutottam el először természetgyógyászhoz. Miért? Úgy gondoltam, hogy az akkori kérdésemet (vajon egészséges babám lesz-e, ha nem tudva a fogantatás tényéről, a babavárás első heteiben brutál erős gyógyszer szedtem…)csak egy természetgyógyász válaszolhatja meg.
A Választ persze nyilván csak a magasabb Erők tudhatták, de akkor jó ötletnek tűnt, hogy a váll lapogatással járó megnyugtató optimista elbocsátást: „Minden rendben lesz”, egy természetgyógyásztól kérjem. Valahol azt akartam, hogy a holisztikus szemléletű orvos, tudjon mindent ami a testen túl mutat. Milyen kedves gyermeki gondolat, szinte mágikus elképzelés azt hinni, hogy egy bizonyos szakmát végző embertársunk bármivel is többet tudhat a jövőről, a sors akaratáról mint akár mi.
Mi történt ott? Nem győzött meg. A rendelőbe lépve egy kedves recepciós hölgy fogadott. Nem tudtam nem arra gondolni folyamatosan, hogy ez talán a nagymama régi lakása volt valaha, most épp rendelőnek berendezve, de egy-egy majolika tányér ott maradt a falon, talán még nagyi régi cipői is ott lapulnak a kis komódban, és a szebb napokat is látott tölgyfa asztal kikéri magának, hogy alárendelt módon egész nap a fémszínű biorezonancia mérő otromba alakjával vállaljon sorsközösséget.
Az orvosi szobában , fehér köpenyben, ahogyan azt orvosoknál illik, várt a természetgyógyász. Információ gyűjtés alatt, egy betanult kérdés sorozat kérdezz-felelek játékába kerültem. Nem, nem kifejtendő kérdések voltak, inkább olyan,igen-nem jellegű. Hogy rólam mit tudott meg a kedves doktor, nem tudom, de első körben kaptam egy tájékozató jellegű kiselőadást a mozgáshiány káros következményeiről, a vitaminhiány pótlás szükségességéről, és egyéb általánosan talán legtöbbünkre vonatkoztatható „wellnes” hiátusról. Nem baj, gondoltam, most jön az ingázás, az majd megmondja a tutit.
Ő ingázott, én azon erőlködtem, hogy ellazuljak, de ebben nem segített, hogy túl közel állt hozzám, és valószínűleg valami fokhagymásat ehetett előtte…
Szóval megpróbáltam, nem ment.
1: 0 a JÓZAN PARASZTI énemnek.
Sebaj, az ösztönös kíváncsiságom az ezotéria, az alternatív gondolkodás és gyógymódok felé továbbra is ott bujdosott a felszín alatt. Számomra továbbra sem volt kérdés, hogy bizonyos álmaim üzennek nekem, mint ahogy az sem volt újdonság, hogy ha erősen gondoltam valakire, aki közel állt a szívemhez és rég láttam, pár napon belül jelentkezett az illető (mit tudtam még akkor a morfogenetikus mezőről?!) Inkább csak éreztem, mint értettem. Peregtek tovább az évek, szolgáltam szépen a „józan paraszti” diplomám révén megszerzett „jó állásomat”. Félreértés ne essék, nagyon is kellett az, megteremtette az anyagi biztonságot, sok emberi kapcsolat, sok barátság, sok tapasztalás ajándéka jutott nekem azáltal.
Családi életemben volt egy törés. Volt párom kérésére, utunk kettéválása előtt, az ő kérésére jutottam el először életemben KINEZIOLÓGUSHOZ!
Egy perem kerület paneljának kis földszinti lakásában, a nappaliban volt a „rendelő”.
Instant diagnózisban megkaptam , számomra ismét klisé gyanúsan, a születés traumát, a kocka  /vagy érem/ két oldalát..bla bla bla….
Ja. Volt izomteszt is.. Nyolcezer. Kétezer kettőben.
Na, gondoltam erről ennyit.
Magamról, Komlós Zsuzsannáról semmit nem tudtam meg (amit eddig ne tudtam volna) Ott a születésnél. Igen. Ott lehetett volna egy picit turkálni. De nem. Neki ennyi elég volt. Nekem nem.
Szóval 2:0 a józan parasztinak!!
Nézőpont magyarázás a kocka oldalaival ide, a „szerelem amúgy is elmúlik” sokszori mondogatása oda, elváltunk. Persze nem a kineziológus miatt…

Most megkérdezheted, hogy ezt miért írom le, amikor én is kineziológus lettem?
Azért, hogy hangsúlyozzam, mennyire számít az ember-ember közti interakció. Lehet, hogy mindkét „holisztikus segítő” a maga műfajában tisztességesen felkészült, de valahogy nem érzékelte, hogy amíg az a bizonyos „szikra” segítő és fejlődni vágyó között nincs meg, addig minden „okosság” pusztába kiáltott szó!

Mi kell ehhez a ráérzéshez?
 Talán empátia, érzelmi intelligencia, vagy egyszerűen odafigyelni a másikra. Elfogadni azt a tényt, hogy minden ember más és más, finom lehelet vékony rezgés, amit meg kellene érezni, és arra összpontosítani. Ha sikerül, akkor talán kiépülhet a bizalom, amúgy meg csak szájtépés.
Persze mindig kettőn áll a vásár. Valószínűleg én, mint fejlődni vágyó, de nem eléggé akaró is ludas voltam ebben. Hiszen bármilyen segítség csak akkor válhat hasznomra, ha teljesen készen állok annak befogadására.
Ma már tudom, mindkét esetben amikor balul sült el az alternatív út felé való kacsingatásom, mindig valamilyen külső „kényszerítő” erő hatására mentem, nem saját meggyőződésből. Sosem a magam jól megérlelt vágya volt ez.
Nem kellett sokáig várni, ez a végy megérlelődött, persze ez sem rögvest, bele a pacekba…
Életem úgy alakult, hogy három okos, szép, kedves…(az összes szuperlatívusz és velejárói) gyereknek lehetek az anyukája. Ennek ellenére egyre erősebben káráltak a hangok belül: „Ennyi?” „Biztos, hogy ennyi, amire születtél?”

Jó kis biztos munka (szép bal agyféltekés feladat.)Szép család. De hol vagyok én? Egy ideig elhessegettem magam magamtól ezeket a zavaró, nyomasztó gondolatokat. Mégsem éreztem tökéletesen jól magam a bőrömben.
"Véletlenül" megüresedett egy hely a barátnőm pszichológusának a naptárában, így "véletlenül" úgy döntöttem, megnézem mit tud.
Próba 3.
Persze "bizalmatlanságom" a mélyről jövő családi hitrendszeremből adódóan még mindig megingathatatlannak tűnt, így hát gondoltam, tesztelésképpen egy "felületesebb" üggyel hozakodtam elő (közben árgus szemekkel figyeltem, hogy vajon Ő lesz-e az, akinek majd kiönthetem a szívem úgy igazán).
Első találka korrekt volt. Szimpi volt a lány, a témára is releváns módon adott tanácsot, de semmi katarzis. Hogy is lehetett volna, hiszen magamról szinte semmit nem osztottam meg vele... Azért a következő alkalomtól nem zárkóztam el. Kineziológiai teszteléssel nézte meg, hogy hol keletkezett az a blokk az életemben, aminek oldásával elindulhattunk végre a fejlődés rögös útján.
Persze ehhez arra is rá kellett jönni (jönnöm), hogy mi a probléma. Mert én a józanparaszti K. Zs. váltig állítottam, hogy nekem tulképp semmi bajom sincs, mert igazából mások mennyivel rosszabbul élnek...stb. Ehhez azért kaptam egy kis Bach virágterápiás rásegítést is. 
Kellet néhány hónap, míg a cseppek hatására, meg persze magam hatására közelebb került a lelkem és az agyam, és végre ki bírtam nyögni, hogy bizony szarul érzem magam a bőrömben. Ezután egy olyan katartikus kineziológiai oldás történt, olyan igazi sírós, amikor találkoztam a bennem élő sérült "belső gyerekkel". Meggyőző volt. Igen végre megadtam magam.
Talán innen datálható, hogy a "józanparaszti" egyre hátrébb képes vonulni, és előre enged ENGEM.

info@kineziologia-stresszoldas.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése