Bizonyítsa be,
hogy nem robot!
Az interneten
ügyintézve találkoztam egy jópofa ellenőrző kérdéssel, mi több, felszólítással:
Bizonyítsa be, hogy nem robot! Jó polgár lévén, szolgaszerűen beklikkeltem a
megfelelő részt, hogy NEM. Majd egy pillanatra elméláztam. Oké, akkor a
megerősítő klikkelésen túl ma mit csináltam, amitől úgy éreztem, hogy nem
vagyok robot?
Átgondoltam a
reggeli rutinszerű teendőimet /akár robot is lehetne/, a munkahelyi
tevékenységeim nagy százaléka /bio robot/, bevásárlás, főzés, lecke nézés,
fürdetés, fürdés, rendrakás, robot , robot , robot.
Na, álljunk meg!
Én egy érző lény vagyok, tele fontos gondolatokkal, érzelmekkel, hogyan is
lehetnék robot? Ja, hogy a nap nagy részében begyakorlott, ismétlődő dolgokkal
töltöm az időm? Attól még nem vagyok robot! De hogy bizonyítsam be?
Jó, legyen akkor
ez az új projekt! Kitűzök minden napra legalább egy olyan tevékenységet, amit
egy robot tuti nem csinál. Milyen egyszerűnek is tűnik! Már a tervezgetésnél is
akadályokba ütköztem. Miért? Mert, ha valami nem a mindennapi rutinhoz kapcsolódó tevékenység
morzsa felmerült, az a tevékenység biztos, hogy valaki hozzám közelálló
személyhez kapcsolódó segítségnyújtás, vagy más életének jobbá tétele lett.
De
én most olyat akarok, ahol ÉN vagyok a középpontban! Ami miattam van. Jó, a másokkal
való törődés, mások megsegítése szintén nem robot üzemmód. De merjünk nagyot
álmodni! Én olyan tevékenységeket akarok összegyűjteni ami RÓLAM szól, hogy
bebizonyítsam, hogy nem vagyok robot.
Olyan
egyértelműnek tűnik, mégis nagyon nehéz volt találnom bármit is ami - egy
átlagos nap folyamán - csak önmagamért való. Talán el is keseredtem egy kicsit,
amikor jött a gondolat: mi lenne, ha nem hatalmas falatokkal kezdeném? Fogjuk
csak meg az apró részleteket!
Akkor újra. Kezdjük
egy átlagos nap vizsgálatával. De most már makróra állítva a blendét.
Igen ! Ez az!
Amikor reggel kiléptem a kapun, valahogy megcsapott a tavasz illata. Bár még
február közepe van, én mégis úgy éreztem, hogy ez már menthetetlenül tavasz. Az
örök remény időszaka, a napsütésé, az „újra életé”. Annyira mámorossá tett ez a
gondolat, hogy még legalább két sarok erejéig eltartott! És igen, igazi mély
érzéseket hívott elő! Tehát nem vagyok robot!
Egy pipa.
Napközben a munka
során, az internetes böngészések közepette, valahogy a térkép funkcióra
kattintottam, egy gyermekkorom helyszínéhez közel eső helyet keresve. Adta
magát, hogy ha már van ez az utcalefényképező alkalmazás, megnéztem hát
óvodáskorom helyszínét mai képekben. És igen! Megint beütött. Újra átéltem azt,
hogy milyen jó, hogy fél utcahossznyira laktunk a játszótértől, így nagyon
hamar haza tudott vinni az Anyukám az ölében, amikor elestem, és elvágta a
térdemet egy üvegszilánk. Újra éreztem azt a kíváncsisággal vegyes szorongást,
amikor először mentünk az oviba, és bizony most felnőtt szemmel láttam azt a
sarki kocsmát is , ahol Apukám néha elbújt a hétköznapi gondok elől. Újraéltem
egy picit a múltat. Tudja ezt egy robot?
Két pipa.
Délután, az utca
zaját kizárva, bedugaszoltam a füleimet, és felcsendült a kedvenc dalom, jó
hangosan. Úgy lépkedtem, mintha egy videoklipben meneteltem volna, a táj csak
miattam haladt el mellettem, én voltam a főszereplő, amíg szólt a 3 perc 40
másodperces dallam realitás. Szinte lebegtem! Na robotkám, tudsz te ilyet?
Három pipa.
Nem, nem mindig
ilyen felemelő és nosztalgikus rózsaszín felhőben élek én sem. Mert amikor
szomorúság van, vagy félelelem van, vagy csalódás van, amikor „xart csavartak a
palacsintába” , mert van ilyen is (bár igyekszem a legtöbbet megtenni, egyre
kevésbé húzzon le), szóval ha ez van, akkor legalább az vigasztal, hogy ezek a
megélések is nagyon belülről jönnek és elmehetnek a remegésig, sírásig. Na de
szokott sírni egy robot? Hopp!
Négy pipa
És a pipák
gyűlnek szépen kéz a kézben.
Amikor úgy igazán
kapcsolódom ahhoz a bennem lévő őszinte érzőlényhez (van, aki belső hangnak,
Belső Gyermeknek, Én-nek , stb. nevezi) az semmihez sem hasonlítható. Nagyon
igaz, nagyon mély és mindig biztosan lehet tudni, hogy kapcsolódunk, mert akkor
igazán ÉRZÜNK. Na, ilyenkor egészen biztosan tudom és ÉRZEM, hogy nem vagyok
robot!!
Egyre inkább
megkönnyebbülök, mert tudatosan figyelve, szépen össze tudom szedegetni ezeket
az ÉLET-ÉRZŐ morzsákat. Egyre többet és többet. Ahogy gyűlnek, már nem is kell
annyira nagyon figyelni, magától jelez a kis benti ketyere, hogy megint
történt valami „antirobotikus”. Úgy tervezem, hogy egyre hosszabb ÉRZŐ
lávafolyamokat élek meg, ami kiszorítja azt a zavarbaejtő kérést, hogy
bizonyítsam be..hogy.. NEM VAGYOK ROBOT!!!