2015. február 18., szerda

Bizonyítsa be, hogy nem robot!


Az interneten ügyintézve találkoztam egy jópofa ellenőrző kérdéssel, mi több, felszólítással: Bizonyítsa be, hogy nem robot! Jó polgár lévén, szolgaszerűen beklikkeltem a megfelelő részt, hogy NEM. Majd egy pillanatra elméláztam. Oké, akkor a megerősítő klikkelésen túl ma mit csináltam, amitől úgy éreztem, hogy nem vagyok robot?

Átgondoltam a reggeli rutinszerű teendőimet /akár robot is lehetne/, a munkahelyi tevékenységeim nagy százaléka /bio robot/, bevásárlás, főzés, lecke nézés, fürdetés, fürdés, rendrakás, robot , robot , robot.

Na, álljunk meg! Én egy érző lény vagyok, tele fontos gondolatokkal, érzelmekkel, hogyan is lehetnék robot? Ja, hogy a nap nagy részében begyakorlott, ismétlődő dolgokkal töltöm az időm? Attól még nem vagyok robot! De hogy bizonyítsam be?

Jó, legyen akkor ez az új projekt! Kitűzök minden napra legalább egy olyan tevékenységet, amit egy robot tuti nem csinál. Milyen egyszerűnek is tűnik! Már a tervezgetésnél is akadályokba ütköztem. Miért? Mert, ha valami nem a  mindennapi rutinhoz kapcsolódó tevékenység morzsa felmerült, az a tevékenység biztos, hogy valaki hozzám közelálló személyhez kapcsolódó segítségnyújtás, vagy más életének jobbá tétele lett. 

De én most olyat akarok, ahol ÉN vagyok a középpontban! Ami miattam van. Jó, a másokkal való törődés, mások megsegítése szintén nem robot üzemmód. De merjünk nagyot álmodni! Én olyan tevékenységeket akarok összegyűjteni ami RÓLAM szól, hogy bebizonyítsam, hogy nem vagyok robot.

Olyan egyértelműnek tűnik, mégis nagyon nehéz volt találnom bármit is ami - egy átlagos nap folyamán - csak önmagamért való. Talán el is keseredtem egy kicsit, amikor jött a gondolat: mi lenne, ha nem hatalmas falatokkal kezdeném? Fogjuk csak meg az apró részleteket!

Akkor újra. Kezdjük egy átlagos nap vizsgálatával. De most már makróra állítva a blendét.

Igen ! Ez az! Amikor reggel kiléptem a kapun, valahogy megcsapott a tavasz illata. Bár még február közepe van, én mégis úgy éreztem, hogy ez már menthetetlenül tavasz. Az örök remény időszaka, a napsütésé, az „újra életé”. Annyira mámorossá tett ez a gondolat, hogy még legalább két sarok erejéig eltartott! És igen, igazi mély érzéseket hívott elő! Tehát nem vagyok robot! 

Egy pipa.


Napközben a munka során, az internetes böngészések közepette, valahogy a térkép funkcióra kattintottam, egy gyermekkorom helyszínéhez közel eső helyet keresve. Adta magát, hogy ha már van ez az utcalefényképező alkalmazás, megnéztem hát óvodáskorom helyszínét mai képekben. És igen! Megint beütött. Újra átéltem azt, hogy milyen jó, hogy fél utcahossznyira laktunk a játszótértől, így nagyon hamar haza tudott vinni az Anyukám az ölében, amikor elestem, és elvágta a térdemet egy üvegszilánk. Újra éreztem azt a kíváncsisággal vegyes szorongást, amikor először mentünk az oviba, és bizony most felnőtt szemmel láttam azt a sarki kocsmát is , ahol Apukám néha elbújt a hétköznapi gondok elől. Újraéltem egy picit a múltat. Tudja ezt egy robot? 

Két pipa.




Délután, az utca zaját kizárva, bedugaszoltam a füleimet, és felcsendült a kedvenc dalom, jó hangosan. Úgy lépkedtem, mintha egy videoklipben meneteltem volna, a táj csak miattam haladt el mellettem, én voltam a főszereplő, amíg szólt a 3 perc 40 másodperces dallam realitás. Szinte lebegtem! Na robotkám, tudsz te ilyet? 

Három pipa.



Nem, nem mindig ilyen felemelő és nosztalgikus rózsaszín felhőben élek én sem. Mert amikor szomorúság van, vagy félelelem van, vagy csalódás van, amikor „xart csavartak a palacsintába” , mert van ilyen is (bár igyekszem a legtöbbet megtenni, egyre kevésbé húzzon le), szóval ha ez van, akkor legalább az vigasztal, hogy ezek a megélések is nagyon belülről jönnek és elmehetnek a remegésig, sírásig. Na de szokott sírni egy robot? Hopp! 

Négy pipa



És a pipák gyűlnek szépen kéz a kézben.



Amikor úgy igazán kapcsolódom ahhoz a bennem lévő őszinte érzőlényhez (van, aki belső hangnak, Belső Gyermeknek, Én-nek , stb. nevezi) az semmihez sem hasonlítható. Nagyon igaz, nagyon mély és mindig biztosan lehet tudni, hogy kapcsolódunk, mert akkor igazán ÉRZÜNK. Na, ilyenkor egészen biztosan tudom és ÉRZEM, hogy nem vagyok robot!!
Egyre inkább megkönnyebbülök, mert tudatosan figyelve, szépen össze tudom szedegetni ezeket az ÉLET-ÉRZŐ morzsákat. Egyre többet és többet. Ahogy gyűlnek, már nem is kell annyira nagyon figyelni, magától jelez a kis benti ketyere, hogy megint történt valami „antirobotikus”. Úgy tervezem, hogy egyre hosszabb ÉRZŐ lávafolyamokat élek meg, ami kiszorítja azt a zavarbaejtő kérést, hogy bizonyítsam be..hogy.. NEM VAGYOK ROBOT!!!